Riasztóan nagy többségünk a jövőbeli nyugdíjak értéke és biztonsága felett világszerte gyülekező fekete fellegekről egyszerűen nem vesz tudomást. Újra és újra elkábulunk a kincstári optimizmus szirénénekétől, mely szerint az állami nyugdíjrendszerek elkerülhetetlen porladása ránk semmilyen rossz következménnyel nem járhat. Emiatt sorra elmulasztjuk a szükséges védelmi stratégiák kidolgozását. A kihagyott lehetőségeket azonban utólag már nem tudjuk pótolni. Nem lehet gyakorolni a nyugdíjba menést, ezen a pályán a vesztes csapat nem kérhet visszavágót.

– A nyugdíjkérdésben Magyarországon mintha feltámadtak volna az állami gondoskodás mindenhatóságához tapadó korábbi illúzióink, hiszen többségünk a nyugdíj és az állami juttatás közé lényegében egyenlőségjelet tesz: úgy kezeljük az állami nyugdíjrendszerbe történő visszasodródásunkat, mintha ezzel óriási teher esett volna le a vállunkról, és egy csapásra rendbe is jött volna a nyugdíjhelyzetünk. Az öngondoskodás különböző formái a biztosítók által kínált üzleti nyugdíjbiztosításoktól a nyugdíj-előtakarékossági vagy a tartós befektetési számlákig korábban is meglehetősen mérsékelt érdeklődést váltottak ki, s úgy tűnik, hogy most még inkább kényelmesen hátradől mindenki a karosszékében. Ez azonban súlyos önbecsapás. A felosztó-kirovó öregségi nyugdíjrendszer ugyanis a hosszú távú generációközi bizalomra épül: a mindenkori aktív rétegek (a járulékfizető korosztályok) aktuális befizetéseiből fedezik a mindenkori nyugdíjas korosztályok nyugellátását.

Ám mind több a nyugdíjas, miközben egyre kevesebb gyerek születik, tehát egyre kevesebb embernek kell mind több inaktív személy nyugdíját fedeznie. A helyzetet súlyosbítja, hogy az élőmunkát terhelő változatlanul magas járulékok miatt sokan továbbra sem a teljes jövedelmük után adóznak, ez jelentősen mérsékli a befizetéseket. S miután egyre kevesebbet kell mind többfelé osztani, folyamatosan kisebb lehet a porció. Köztudott, hogy a nyugdíjakat csak részben fedezték a járulékbevételek, emiatt azokat az államnak rendszeresen ki kellett egészítenie (részben éppen a magánpénztárakba fizetett tagdíjak járulékcsökkentő hatása miatt). Ennek a kiegészítésnek az egyik fedezetét most ideiglenesen megteremti ugyan a visszaállamosított magánpénztári vagyon, emellett a járulékbevételek is nőnek a magánpénztári tagdíjak első pillérbe történő visszairányításával, a nyugdíjkassza deficitje azonban drámai gyorsasággal újratermelődik, amint megkezdődik a Ratkó-korosztály tömegeinek nyugdíjba vonulása a következő években. Ráadásul a kormány bejelentette, hogy elképzeléseik szerint a jövőben az állami nyugdíjalap nem fizethet több nyugdíjat, mint amennyire fedezetet teremt a beszedett nyugdíjjárulék. Éppen ezért várható, hogy a következő néhány nyugdíjas-generáció életében akár drasztikusan is csökken a nyugdíjuk értéke. Jelenleg a nyugdíjak átlagosan az utolsó nettó jövedelem közel 70 százalékára rúgnak, ám a jövőben ez nagyon nagy valószínűséggel erőteljesen visszazuhanhat.