Mindeközben az időskori kiadások nem fognak csökkenni; egyrészt a modern fogyasztóként nyugdíjba vonulók nem szeretnének majd önként lemondani a megszokott életnívójukról,  másrészt életkoruk előrehaladtával kénytelenek lesznek tudomásul venni az egészségügyi kiadásaik nyomasztó növekedését, harmadrészt szembesülnek azzal a ténnyel,  hogy az időskorban várható élettartamok szakadatlan hosszabbodásával egyre hosszabb ideig kell majd fenntartaniuk magukat. Nem igazán értettük még meg, mivel jár az,  hogy férfiként átlagosan 15-16, nőként 20-21 évig élünk majd nyugdíjasként. Egy-két éven belül még világosabban rajzolódhat ki a probléma,
 hiszen tömegesen megjelennek a Ratkó-korosztályok első nyugdíjasai, s ez már a közeli jövőben is komoly nyomást jelenthet a rendszerben.
 2030-ban pedig újabb „nyugdíjasrobbanás” következik be, a mostani negyven év körüli korosztály – a ratkósok gyermekei,  vagyis a gyeskorszakosok – ugyanis akkor közel egymillióval dobják meg a nyugdíjasok számát. Mögöttük azonban a magyar történelem legkisebb létszámú korosztályai árválkodnak – nekik kellene kitermelniük a nyugdíjastömegek ellátásához szükséges fedezetet...   
– Mind többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több járadékot. Ám úgy tűnik, hogy ezt a problémát mintha elhessegetnék az emberek, mondván: ez még odébb van…
– Azt tapasztalom, hogy a jelen idő fogyasztói zárványában élünk. Az Európai Unió új tagállamaira különösen jellemző, hogy az emberek célja az azonnali fogyasztói kielégülés, akár eladósodás árán is. A hosszú távú pénzügyi tervezés még nem vált divattá, titokban sem szégyelli magát azért még senki, mert nincs nyugdíjstratégiája. Az angolszász világban kifejezetten lúzernek tekintik azt, aki nem teszi félre a nettó jövedelme legalább 20-30 százalékát a nyugdíjára – Magyarországon sokszor ennek pont a fordítottja igaz. Nem láttuk még be, hogy a nyugdíjtőke megteremtése annál könnyebb, minél korábban kezdjük és minél következetesebben tartjuk magunkat a befektetési tervünkhöz. Ez végtelenül egyszerű matematika, ám az emberek a jövőbeli állami nyugdíjuk értéke és biztonsága felett gyülekező fekete fellegekről egyszerűen nem vesznek tudomást. Önmagunktól nem akarunk jövőbeli összefüggésekben gondolkodni, mert kognitív korlátaink gátolják a majdan elkerülhetetlenül bekövetkező veszélyek – így például az öregedés – érzékelését. Így ma is a „carpe diem”, azaz a „ragadd meg a mai napot” szemlélete hódít nálunk (is).